Vissza ide: Rólunk írták >>

Ahol bármi megtörténhet....

"Döme nem egy átlagos kutya. Igazi Csodakutya ő, akit megannyi gyermek vár hétről hétre. Számára a hétfő a fejlesztőiskolában kezdődik....

... Gyerekzsivaj, izgatott készülődés. A hat fős csoport már alig várja kedvenc kutyusuk megérkeztét. Mondókákkal fogadják a nyugodt ebet, aki régi ismerősként sétál be a terembe Fábiánné Mile Alíz, a Csodakutya Alapítvány alapítójának oldalán. A foglalkozás már akkor elkezdődött, mikor beléptek a kapun. Főhősünk ugat, csahol ha kérik és türelmesen várja a következő parancsot.
A halmozottan sérült, értelmileg akadályozott gyerekek arcára mosoly ül és alig várják, hogy megölelhessék kedvenc kutyusukat, aki szemmel láthatóan élvezi a figyelmet.
Az Alapítvány több intézménnyel, szervezettel van kapcsolatban, nem csak Debrecenben. Óvodákban, iskolákban, gyógypedagógiai intézményekben tartanak foglalkozásokat 3 éves gyerekektől, egészen a 40 éves felnőttekig. Mindezt teljesen önkéntes alapon.
„A kapacitásunk véges, nem tudunk mindenhova eljutni. Állami segítségünk nincs, teljesen önerőből, önkéntes alapon működünk, a kutyákat pedig pályázati pénzekből próbáljuk ellátni. De természetesen akkor sem hagyjuk abba év közben a terápiát, ha az adott forrás elapad. - mondta Alíz, akinek arcán nyoma sem volt fáradtságnak az egész napos munka után sem - A Csodakutya Alapítvánnyal megvalósíthatom önmagam és olyan maradandó élmények érnek, melyek boldogabb emberré tesznek. Nap mint nap tapasztalom a kutyák szeretete mellett, hogy milyen egy autista kisfiú mosolya, hogyan lehetséges kerekesszékből kiszállva kutyával sétálni, hogyan hangzanak az első kiejtett szavak...”
Hosszasan beszélgettünk a gyerekekről, kutyákról, a kitartó munkáról, a sikerekről. Megéri. Megéri ennyit áldozatot hozni a jó cél érdekében. Nem szeretnék közhelyekkel dobálózni, könnyfakasztó sorokat írni. De azt hiszem kevés ilyen ember van ma a világon. Egy mosoly, apró sikerek hajtják előre, de ezek a kis dolgok is bearanyozzák a napját. Fáradhatatlan. Talán soha véget nem érő harcot vív a csodáért, a reményért.
És van remény. A foglalkozáson magam is megismertem Annát, azt a Angelman-szindrómás kislányt, aki rácáfolt az orvosokra és olyan dolgokra is képes, amire a sorstársai nem. Ő már 4 éve dolgozik Dömével. Kapcsolatuk szoros és talán ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy hosszú hónapok küzdelmes munkája után Anna feláll, ha csak néhány métert is, de önállóan sétál, mozgása stabilabb, finomabb. A változás az egész személyiségén érződik. Beszélni nem tud, Döme mégis minden rezdüléséből tudja mit szeretne. Anna pedig boldogan karolja át és simogatja meg kedvenc segítőjét.
Alíz büszkén beszél a kutyák, az alapítvány sikereiről, s közben elmondja, hogy igyekeznek minden gyerek fejlődését nyomon követni. De hogyan jött a Csodakutya ötlete?
„Tudtam, hogy kutyákkal szeretnénk gyerekeknek segíteni. Én nevelőtanári státuszban, értelmileg akadályozott gyerekekkel dolgoztam sokáig. Ez idő alatt sok fejlesztési módszert próbáltunk ki, egy ilyen alkalommal gondoltunk a kutyaterápiára is.”
„Jelenleg nyolc kutyus van a Csodakutya Alapítványnál, terápiás, illetve felkészítés alatt álló kutyák egyaránt. Különböző korúak, fajtájúak, attól függően milyen csoporttal kell együtt dolgozniuk.”

A legszebb napok nem azok, amikor valami váratlan, szokatlan, nagy dolog történik, hanem amikor apró örömök érnek sorozatban, mint a zsinegről pergő gyöngyszemek. (Anne of Avonlea)
Ilyen öröm a hangos kacaj, a csillogó szemek, amik minden nap boldoggá teszik az Alapítvány dolgozóit.
Hálás vagyok, hogy megismerhettem őket. Az Ő történetük tökéletes példa arra, hogy összefogással, kitartással, szeretettel bármi megtörténhet. Anna most már képes néhány önálló lépés megtételére is, én pedig szívből kívánom, hogy ez a néhány lépés egy hosszú út kezdete legyen számára."

Írta: Erdei Krisztina

Debreceni FŐNIX Református Ifjúsági Lap - 2013. február-március

www.licium.hu

2013. február - március